A Bandwagon szót eredetileg a felvonulásokon elöl haladó, úgynevezett "felvezető" zenekari kocsira használták. Az angolszász szlengben már régóta két féle másodlagos jelentéssel is bír:

"Get on the bandwagon" = Sikeres ügyet támogat. (De csak amig sikeres.)
Jump on the bandwagon = Jól helyezkedik. (Mindig a győztes oldalára áll.)
 A huszadik század utolsó évtizedében alakult ki belőle a "Bandwagoner" kifejezés Europában, amelyet olyan futball szurkolókra használtak, akik az adott korszak legsikeresebb csapatának kezdtek el szurkolni, majd amikor a siker korszaka véget ért, átváltottak egy másik siker csapatra. Nálunk Magyarországon a "Bandwagoner" megfelelője a "Divatszurkoló" kifejezés lett.
Uzsújev pro radikális és Buzsujev kontra liberálsz változata következik bandvagone témában

Úzsújev : A Bandwagoner definiállása

Az, hogy mely csapatok szurkolóit nevezik leg gyakrabban "Divatszurkolónak" az országonként változó. Persze vannak olyanok akiket globálisan a teljes Európai régióban annak tartanak. Ezek leginkább az olaj és egyéb forrásokból hirtelen "kőgazdagá" váló üzletemberek àlltal, addig csak a "futottak még" kategóriába tartozó futball klubbokat fillérekért megvásárló, aztán anyagilag alaposan felpumpáló és ezáltal gyors sikereket elérő futball klubok szurkolóit. Ilyen un."globálisan divat" kluboknak számítanak például a Chelsea, a Manchester City vagy a Paris St.Germain. De mint említettem a korszakosan éppen toppon lévő egyébként patinás múltal rendelkező csapatokhoz csapódó fiatal generációhoz tartozókat is gyakran illetik ezzel a kifejezéssel. Az ezred forduló óta elmúlt 15 évben a "Galaktikus" Real Madrid, a "Fergusson" korszakban trófeákat halmozó Manchester United, a nyolc év alatt 4 BL-t nyerő Barcelona vagy az elmúlt években sokadik "aranykorát" élő Bayern München tábora duzzadt fel rengeteg tizenéves és huszas évei elején járó, az X-generációhoz tartozó fiatalokkal, akik a rajongásuk "tárgyát" ezen "trendinek" számító csapatok közül választották ki.
Tehát az Europai labdarúgásban egyszerűen levezethető és meghatározható, hogy kábé kiket nevezünk "Bandwagonereknek", de ha mindezt az Ameikai NFL csapatok, másföldrészen élő szurkolóira akarjuk levetíteni akkor már sokkal bonyolultabb a helyzet. Ahhoz ismerni kell azt is, hogyan vált hirtelen ennyire népszerűvé ez a sportág Europában.

Europa az Amerikai focit szerető, de nem az amerikai földrészen élő rajongók "legfiatalabb" tagja. Ázsia és Ausztrália már a nyolcvanas évek második felétől az NFL második legnagyobb piacának számít. Nálunk viszont tulajdonképpen csak az elmúlt 15 év alatt érte el az Europában élő NFL rajongok száma azt a határt ami felett az Amerikai foci kilépett az addig csak "réteg sportág" kategóriába tartozók közűl. Ez a hirtelen bekövetkezett népszerűségi hullám két dologra vezethető vissza leginkább. Az első az ezredforduló óta az egységes Europai Unióban robbanás szerűen megsokszorozódott sport csatornák létrejöttének köszönhető, melyek közül a gazdagabb Nyugat Európai álamokban lévők, szívesen vették fel az amúgy kisebb nézettségű éjszakai program sávjukba az Észak-Amerikai időzónában délután kezdődő "élőben" közvetíthető NFL mérkőzéseket, melyekhez ráadásul (az Ö szintjükön) megfizethető árú program csomagok keretében juthattak hozzá. A másik ok az első egyenes következménye: Az NFL vezetősége amelynek már régóta hiába fájt a foga és hiába ölte milliárdjait reklámra, ebben a régióban nem sikerült úgy az áttörés mint más kontinenseken. Tehát régóta szemeztek a bevételi szempontból kiaknázatlan, de hihetetlenül "fizetőképes" Európai terjeszkedésre, felismerve a hirtelen jött és szinte a semmiből az ölükbe hulló népszerűség növekedést, újabb lökést adtak az addig sem kevés pénzből működtett reklám kampányuknak . Többek között olyan szintű engedményeket adtak az NFL meccsek árából, amelyeket már a szegényebb Kelet Európai államok sport csatornái is megtudtak vásárolni (köztük a Magyar Sport1 tv is) ezzel újabb százmilliós régiót nyitva meg az NFL számára.

És itt vissza is értünk az eredeti "Bandwagoneres" témához...Tapasztalatom szerint ugyanis, 90%-ban az szokott a kedvenc csapattá válni, amelyik Super Bowl döntőt játszik az első évadban, amikor az illető rákattant az NFL nézésére... Ami speciel abszolut érthető, mert nagyon sokaknak eleve egy Super Bowl döntő az első NFL-es élménye. Ezt a tézist támasztja alá az is, hogy évekig nem is volt olyan ismerősöm, aki a Seattle Seahawksért rajongott volna, aztán
2014-től amikor felmosták a pályát a Denver Broncossal a Super Bowl döntőben, hirtelen megugrott a számuk, de igy volt ez az előző években is, attól függően, hogy melyik évben kapcsolódtak be az NFL nézésébe, az adott év két döntős csapata közül választottak kedvencet, álltalában a nyertest. Hogy őket lehet-e divat szurkolónak nevezni, az akkor dől el amikor a rákövetkező sikertelenebb években is kitartanak-e a csapat mellett. Aki igen az rajongóvá válik, aki viszont hirtelen ráeszmél, hogy választott csapata, alig ha fog a közel jövőben a rájátszásba jutni és inkább egy sikeresebb periódusban lévőre vált, arra egyértelműen igaz a "Bandwagoner" kifejezés...

De mi van ha az adott csapat amelyiknek az adott évben szurkolni kezdtél, minden évben úgyan olyan sikeres marad? Hogy van-e ilyen? Leírok ide pár adatot:  A kétezres évek közepétől közvetítenek teljes idényeket az NFL-ből,  2000-től 2015-ig bezárólag a New England Patriots minden évben bejutott az NFL rájátszásába, hatszor játszott Super Bowl döntőt és abból négyszer meg is nyerte. Na most a kérdésem az lenne szerintetek melyik az az egyetlen NFL klub a 32 közül, amelyik a Magyarországi NFL rajongók cirka 70%-nak lett egycsapásra a kedvence a kétezres és kétezer tizes években? 
Jó ez csak költői kérdés volt... igen ez véletlenül, a mindig nyerő, New England Patriots...Érdekes módon az NFL-t megkedvelő Magyarok nagyésze, a "mindent ütő" siker csapatnak kezdett el szurkolni, pedig további 31 választásuk lett volna, mert lehet más aspektus szerint is csapatot választani, nem rögtön a sikeres mögé felsorakozni, mert az a legkönnyebb. Vagy ha igen akkor azt is vállalnom kell, hogy támadásoknak leszek kitéve, mert felültem az ezerrel száguldó Bandwagonra. Nekem legalábbis ez a véleményem... És ha most valaki ebből azt szürte le, hogy véleményem szeint minden Patriots szurkoló automatikusan divat szurkoló is, az téved. Viszont az, hogy kik nem azok, (lesznek ilyenek sokan) az majd csak akkor derül ki, amikor a mostani sikerkorszak elmúlik és egymás után sorozatosan jönnek, a rájátszás nélküli sikertelen évek...

Buzsujev: A pozitiv behatás, még nem "Bandwagonerizmus"

Kicsit messziről kezdem a válaszom…
Az hogy egy Magyar ember mi szerint lesz egy adott Magyar csapat szurkolója az nagyjában-egészében könnyen behatárolható szinte adja magát. Az esetek 70%-ban a születésihely vagy lakhely szerint, ami teljesen érthető, hisz egy vidéki nagy városban vagy annak vonzás körzetében született és ott felnőtt fiatal az esetek döntő hányadában a helyi csapat szurkolójává válik. A Budapesti csapatok szurkolóinál már nem ennyire egyértelmű a helyzet, hisz nincs mindegyik kerületnek futball csapata igy itt sokkal inkább az apáktól, idősebb családtagoktól örököljük szinte születésünk pillanatától az adott csapat iránti rajongást. Persze mindkét esetben vannak kivételek, mert simán lehet valaki pestről is mondjuk Diosgyőr szurkoló, vagy Pécsiként is rajonghat mondjuk az MTK VM-ért, esetleg Kispesten is születhet valaki Vasas szurkolónak, de lássuk be ez sokkal ritkább mint a "lakhelyszerinti vagy örökölt" rajongás. Tehát egy Magyar csapat iránti rajongás kialakulása elég nyilvánvaló, nem is ezzel foglalkozunk a továbbiakban.

Hanem arról, hogy miért nem értek egyet Uzsujevnek a "Divatszurkoló" kifejezés definiálásával
A különböző sportágak hazai rajongói a Magyar csapatuk mellé gyakran választanak egy másik bajnokságban szereplő csapatot, valljuk be szinte mindenkinek van ilyen. Sőt én ismerek olyanokat, akik egyáltalán nem kedvelik a Magyar focit és eleve gyerekkoruktól egy külföldi csapat szurkolói. De akkor vizsgáljuk meg, mi szerint választunk magunknak nem a hazai bajnokságban szereplő, külföldi csapatot, már csak azét is, hogy megcáfoljuk Uzsujev posztjának legérthetetlenebb állítását, -amely szerintem teljesen nonszensz- mert hogy ha elfogadjuk igazságnak a "Bendwagonereknél" leírt tételt, hogy idézem: "divat szurkolónak számítanak a korszakosan éppen toppon lévő csapatokhoz /Patriots, Barca, Real, Bayern, Man.United/ csapódókat." akkor ebből következik, hogy mindenki divat szurkolóként kezdi, mert mindenki valamilyen pozitív behatásra választja ki a kedvencét többnyire egész fiatalon. Hisz mindenki egy sikeres periódusában kedveli meg az adott klub csapatot. Lehet az egy emlékezetes BL döntő, egy sikeres idény produkálása, vagy egy világbajnokságon látott sztár játékos iránti szimpátia, akinek a sikeres klub csapatát választja magának kedvencnek... de mindenképpen egy pozitív behatás kell, vagy egy kiugró siker, amivel felkelti az érdeklődését annak a fiatal embernek. Ezért én nem tartom szerencsésnek, hogy őket is divat szurkolónak minősítsük, mert akkor amikor megkedvelnek egy csapatot valamilyen siker hatására, akkor még nem válnak automatikusan Bandwagonerré, hisz ti is és én is és mindenki valamilyen sikeres periódusában választottatok csapatot magatoknak. Azt viszont elfogadom, hogy miután az adott csapat siker korszaka lezárult vagy egy kevésbé sikeres periodusa kezdődik és az adott fiatal a "régi kedvenc" helyett inkább egy feltörekvő siker csapatot választ magának "új kedvencnek", na akkor állja meg a helyét a „divatszurkoló” kifejezés. Ha viszont kitart a "régi kedvenc" mellett akkor is amikor egy sikertelenebb korszakát éli, na akkor válik igazi rajongóvá.

Zord, esős, őszi vasárnap délután volt, az úr 1894. évében, amikor is a Newton Heath csapata a kék-fehér Liverpooli egyesülethez látogatott el egy bajnoki futball mérkőzésre. Amit aztán simán el is bukott 2-0-ra a Newtoni alakulat... Jogos, ha a modern idők gyermeke, most azt kérdi:
- Figyu már öreg? Hogy a faszomba jön az ide, mit játszott a tetves Everton egy "no name" kiscsapattal "ezernyolcszázkurvarégen"?
- Hogy a belgrádi balalajkagyáros varrjon usankát a hülye fejedre kurva kölök... Azt próbálom itt elregélni, hogy ez volt hivatalosan a történelem első Liverpool - Manchester United meccse. Vágod? Az LFC mez színe még kék-fehér volt, a Manchesteri tehenész egylet meg Newton Heath néven futott akkoriban...

Hát idén is elérkezett a legnagyobb derby napja, amikor, sokunk „kedvenc” angliai csapata ellen lép pályára a Liverpool... Azért irtam azt, hogy "sokunknak" és nem azt, hogy "mindannyiunknak" mert vannak akiknek az Everton a legutáltabb csapat, -amit abszolut meg tudok érteni- és a "Merseyside" derbi a csúcs rangadó.
Kinek, hogy ugye?
Nálam speciel a MU számít a leginkább zsigerből gyűlölt csapatnak a világon, akiknek az összes tagját nyakig a földbe ásnám és kéjes kacajjal mennék át rajtuk egy kombájnnal. Aztan jöhet ugyan igy az everton is... Szóval, jön az Anfieldre a Man.UTD méghozzá lendülettel érkezik hozzánk, ha a jelenlegi formájukat nézem, de ez nem biztos, hogy baj. Mert ugye, a múlt szezonban, amikor az Anfieldre ette őket a fene, mi voltunk olyan lendületben, amitől bekattant Mourinho fejében a pánik gomb. Baszott arra, hogy rangadón illik focizni is. Begyakoroltatott három figurát a csapattával: Egyet támadás ellen, egyet pont rúgás ellen, egyet meg menekülésre, ha esetleg vad elefánt csorda rontana be a stadionba... (mely egyébként nem őshonos arra felé, vagy ha mégis, akkor sikeresen rejtözködő, életmódot folytatnak már évezredek óta.) Majd izomból betolt egy giga méretű "buszt" a tizenhatosuk elé és ezzel le is tudta a mérkőzés taktikai részét. Arra apellált, hogy a felállt védelem elleni játék a gyenge pontunk és be is jött neki rendesen, mert szenvedtünk ellenük, mint malac a jégen, de nem tudtuk feltörni a kibaszott "Ikaruszt". (Az meg van, hogy az "ikarusz" szóból a betük áthelyezéséve ki lehez rakni a "Karius" nevet?) Idén viszont -mint már említettem- merőben más a helyzet. Igy reménykedhetünk benne, hogy "Darth Mou" intergalaktikus "népművészeti cserépedény" csapata, ezúttal a stadion parkolójában hagyja a buszt és igy a mérkőzés, nyomokban futballt is fog tartalmazni.

UGYE MI JÓBARÁTOK VAGYUNK...

Egyébként, ebben az évtizedben 2010.03.11 és 2017.01.15 között összesen húsz meccset játszott egymás ellen minden sorozatot figyelembe véve a két csapat. A mérleg 11 United, 5 Pool győzelem és 4 döntetlen.
A leggyakoribb eredmény a 2-1 és 1-0 a vizsgált időszak 20 meccse közül 10 végződött igy. Az utolsó 3 találkozó egyaránt döntetlennel végződött. Utoljára mi győztünk 2016.03.10-én az Anfieldi EL meccsünkön 2-0-ra. Viszont bajnoki meccsen a MU gyözött utoljára 2016.01.17-én, ráadásúl az Anfielden 0-1

PEACE, LOVE & DERBY


*Na kábé itt tartottam ennek a posztnak a megírásában, a túltengő hurrá optimizmusom a csúcson volt. Itt következne egy hosszú és kimeritő ellemzés a várható taktikai handrendről, meg csapat szerekezetről, meg ehhez hasonló "rém izgalmas" nagy megfejtésekről .... de aztán inkább, fogtam és kidobtam a kukába az egészet. Sadio Mané sérülésének hírére, beköszöntött a rosszkedvem nyara... Egész egyszerűen hihetetlen már bassza'meg, hogy nekünk semmi, de semmi nem sikerül jól ebben a rohadt tetves idényben. És most egyáltalán nem csak Mané sérüléséről van szó... hanem arról, a kábé július óta tartó rossz tendenciáró, hogy mindig amikor már azt hisszük, hogy na most végre minden összeáll és beindulnak a dolgok akkor hirtelen történik valami, ami "tönkrebasz" mindent. Az átigazolási idényben kiszemelt játékosaink sikertelen megszerzésével kezdődött, aztán jött Lallana és Clyne kidőlése hónapokra, majd következett Cou hisztije egy nappal az idény kezdete előtt. Aztán Mané kiállítása és eltiltása stb... Rohadtul demoralizáló ez az elátkozott idény, felőrli a szurkolókat, játékosokat, edzőket... mindenkit. Kloppon konkrétan ugyan azt a frusztráltságot érezni mint a legutolsó névtelen szurkolón. 

Összefoglalva a dolgokat: Van bajunk bőven, de kit érdekel mindez, ha a "Man.Unitedet" oda vissza meghágjuk tejszínen... YNWA!

Az 1914-es szarajevói merénylet után nem működtek a jól begyakorolt nagyhatalmi konfliktuskezelések, ezért a háború valóban a 20. század őskatasztrófája lett - mondja ifj. Bertényi Iván történész, az ELTE adjunktusa- pedig lehetett volna más megoldás is, mint a háború.

MN: 1914. június 28-án Szarajevóban merénylet áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd. Egy hónap múlva háborúban állt egymással az összes európai nagyhatalom, kitört az első világháború. Mennyire volt törvényszerű, hogy a merényletből a Nagy Háború következett?

Bertényi Iván: Az események mozgatórugóinak megértéséhez mindenekelőtt a kor emberének gondolkodásmódjával kell tisztában lenni. A dinasztiahűség, az uralkodó tisztelete akkoriban alapelv volt, gyakorlatilag egyet jelentett az állam iránti hűséggel. A merénylet így nem egyszerűen egy személy, hanem a Monarchia egésze elleni támadás volt. Abban a társadalom többsége minden bizonnyal egyetértett, hogy ilyen súlyos kihívást nem lehet válasz nélkül hagyni, különösen nem egy nagyhatalomnak. Akkor még elfogadott volt, hogy az államok nem egyenrangúak: egy nagyhatalomnak többet elnézett a nemzetközi közvélemény, de többet is várt el tőle. Ha a Monarchia nem mutat kellő határozottságot, az a veszély fenyegetett volna, hogy nem tekintik tovább nagyhatalomnak. Ráadásul a merénylet esetében egy hosszú láncolatról beszélhetünk. A Monarchia már 1909-ben, Bosznia annektálása - amellyel szintén a szerb törekvéseket akarták ellensúlyozni - után és 1913-ban is nagyon közel állt egy szerb háborúhoz, de akkor még Szerbia engedett. Viszont látható volt, hogy az engedményekben vállaltakat nem tartja be, a Monarchia délszláv területein tovább folyik a bomlasztás. A szerb törekvések iránya egyértelmű volt: szerb vezetéssel egy nagy délszláv állam létrehozása, beleértve a Monarchia délszlávok lakta térségeit is. Ebben jelképként és konkrét személyként is komoly akadály volt számukra Ferenc Ferdinánd.(A merényletről lásd: Utánlövések, Magyar Narancs, 2014. június 26.)

 MN: A trialista átalakítási tervekkel?

BI: Igen. Ferenc Ferdinánd a központi hatalom megerősítéséért át akarta alakítani a birodalmat. Egyik elgondolása az volt, hogy a horvátokra támaszkodva létrehoz egy délszláv egységet, amelyet Ausztriával és Magyarországgal egyenrangúvá emel. Utólag persze tűnhet úgy, hogy Trianonhoz képest Magyarország jobban járt volna egy ilyen reformmal, de Ferenc Ferdinánd valójában úgy akart föderalizálni, hogy a központi, az uralkodói hatalmat erősítette volna. Nem csak Magyarországon számított ezzel népszerűtlennek. A szerb törekvéseket pedig alapvetően akadályozta volna.

MN: Meggyilkolására csak a háború számított megfelelő válasznak?

BI: Az alapprobléma az volt, hogy a balkáni konfliktus összekapcsolódott az ekkor már régóta meglévő és egyre élesedő világhatalmi konfliktussal. Az egyesítés óta lezajlott óriási német gazdasági, kulturális fejlődés új piacokat, nyersanyagokat igényelt, ami a kor gondolkodásában egyet jelentett a gyarmatbirodalmakkal. Bár általános vélekedés, hogy a német törekvéseknek gátat vetett, hogy a világ addigra már fel volt osztva, valójában a konfliktust nem feltétlenül kellett volna háborúval rendezni. Hiszen voltak még olyan régi, ám erejüket vesztett gyarmatbirodalmak - mint a spanyol vagy a portugál -, amelyek rovására ki lehetett volna elégíteni a német törekvéseket. Voltak is ilyen tárgyalások, főleg a portugál birodalom vonatkozásában. Ráadásul a nagyhatalmi súrlódások kezelésének eddigre már voltak bevált gyakorlatai, példái, ezért nem fajultak háborúvá a korábbi évek gyarmati összeütközései. A Balkánon azonban nem működtek e technikák.

MN: Ennyire jelentős terület volt a Balkán?

BI: Az érdekes az, hogy éppenséggel nem. Sőt Európában egy teljesen mellékes területnek számított, Bismarck szerint a Balkán egy pomerániai gránátos csontjait sem éri meg. Természetesen nem ideértve a tengerszorosok stratégiai jelentőségű kérdését. A Balkán annyiban különleges volt, hogy az itt élő népek gyakorlatilag kompromisszumképtelennek bizonyultak, a nagyhatalmaknak is csak korlátozott befolyásolási képességük volt rájuk, amit jól mutattak a Balkán-háborúk. Ebben a közegben, ha a Monarchia nem mutat kellő erélyt, akkor Szerbia fokozza a provokációkat. De igaz ez a másik összefüggésrendszerben is: ha a szerbek deklarált védelmezőjeként fellépő orosz cár nem mutat komoly szándékot a megvédésükre, Oroszország maradék befolyása is elenyészett volna. Presztízskérdés volt az ügy, ugyanakkor tényleges hatalmi játszma is.

MN: Lehetett volna ez csupán egy lokális konfliktus is?

BI: Sokan úgy vélték, hogy a világhatalmi feszültségek rendezésére előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy nagy háborús konfliktus. Főleg Németországban volt ez erős vélemény, kiegészülve a gazdasági lobbival, amelyben a fegyvergyáraktól a nagy élelmiszer-beszállítókon át a háborútól gyors felemelkedést remélőkig sokan vártak hasznot egy háborútól. Általános vélekedés volt az is, hogy addig kell lépni, amíg a vélt katonai előny megvan, amíg a fegyverkezési versenyben nem érik utol Németországot. Ilyen irányba tolta a Monarchiát a merénylet után a német szövetséges, de a fent említett okok miatt az oroszok sem hagyhatták lokalizált konfliktusnak a hadüzenet után a szerb-osztrák-magyar háborút.

MN: A merénylet és a hadüzenet között eltelt egy egész hónap. Miért? Ferenc József császár és király ez idő alatt valóban "mindent meggondolt és megfontolt"?

BI: Több oka is volt. Egyrészt egy rendkívül gyakorlatias probléma: az események az aratás közepén érték a birodalmat. Meg kellett várni a végét, mert a mozgósítással elvonták volna a betakarítástól a munkáskezeket, ami könnyen élelmiszer-ellátási problémákat okozott volna. A másik és lényegesebb ok, hogy közel két hétig tartott, amíg a magyar miniszterelnököt, Tisza Istvánt sikerült meggyőzni, hogy elkerülhetetlen a háború. Alighanem ez volt az utolsó olyan időszak, amikor magyar vezető politikusnak tényleges világpolitikai jelentősége volt. A merénylet hírére Conrad vezérkari főnök azonnali támadást javasolt, amire Tisza kereken kijelentette, hogy erről szó sem lehet, mindenképpen kompromisszumos megoldást kell találni. Ráadásul a francia köztársasági elnök éppen Szentpéterváron volt látogatáson. Az akkori hírközlési viszonyok mellett fontos volt, hogy az ultimátumnál ne legyenek éppen egy helyen az ellenérdekelt felek.

MN: Ezek szerint Tisza meggátolhatta volna a világháborút?

BI: Ezt azért nem merném kijelenteni. A formálódó Tisza-mítoszra is reagálva kijelenthetjük, hogy Tisza nem volt pacifista, ki is kérte volna magának ezt a korban csak szűk értelmiségi kör által vallott nézetrendszert. Reálpolitikusként viszont átlátta, hogy Magyarországnak ez a háború semmilyen formában nem érdeke. A birodalom és Magyarország teljes összeomlását természetesen senki sem tartotta reálisnak. Ám az látható volt, hogy egy esetleges vereség esetén a főleg Magyarországhoz tartozó délszlávok lakta területeket veszítheti el az ország. Magyarország olyan szempontból is sajátságos helyzetben volt, hogy a győzelemmel sem járt volna jól, hiszen egy esetleges területi nyereséggel újabb nemzetiségi területek kerülnének a Monarchiához, ami a magyarság súlyát és vezető szerepét tovább csökkentené. Tisza Magyarországa a status quo minél további fenntartásában volt érdekelt, amit egy háború alapvetően veszélyeztetett.

MN: Mivel sikerült végül meggyőzni?

BI: Tisza is döntéskényszerbe került. Hiszen a Magyarországnak jó status quo is csak összbirodalmi keretekben volt fenntartható. Ehhez viszont szükséges volt megőrizni a Monarchia nagyhatalmi státuszát, és meg kellett előzni, hogy a Monarchia az Oszmán Birodalomhoz hasonló európai "beteg emberré" váljon. Akkor viszont nagyhatalomként is kellett fellépnie ebben a helyzetben. Fontos tényező volt még, hogy Tiszát és a vezető osztrák politikusokat is nagyban befolyásolta a Monarchia háborúpárti tisztikara, amely meg volt róla győződve, hogy az esetleges orosz mozgósítás előtt egy gyors és korlátozott háborúval le lehet számolni Szerbiával. A cél az lett volna, hogy az agresszív déli szomszédot minimum egy semleges pozícióba visszaszorítsák. Tisza végül beadta a derekát, ám azzal a kikötéssel, hogy siker esetén sem lesz területi annexió. Ezt követően már tényleges háborúban gondolkodtak, viszont a korlátozott háború a kor közgondolkodásában nem volt benne: Oroszország is a teljes haderejét mozgósította, ráadásul a vártnál gyorsabban, ami miatt a Monarchia majd nem is tud teljes erejével Szerbiára támadni. Ez mentette meg egy ideig a szerbeket.

MN: Voltak kísérletek a már begyakorolt diplomáciai megoldásokra?

BI: A merénylet után evidens - és azt kell mondanom, mindenki által elvárt is - volt, hogy a Monarchia választ ad a merényletre. Ám a hosszú várakozás elterelte a közvélemény figyelmét a konfliktusról. Volt egy komoly közvetítő javaslat is a rendezésre július végén, miszerint a szerbek elismerik a vétkességüket, majd a felek leállítják a mozgósításokat, és nemzetközi tárgyalások során próbálják rendezni az ügyet. De mivel ez többeknek sem volt érdeke, a július 28-i hadüzenet után az Osztrák-Magyar Monarchia valóban megindította a hadműveleteket.

MN: Amiből következett, hogy a szövetségesi rendszereknek megfelelően az összes nagyhatalom kölcsönösen hadat üzent egymásnak.

BI: Nem következett automatikusan. Fontos tudni, hogy az akkori szövetségek defenzív szövetségek voltak, de például a francia-orosz szövetséget a franciák a Balkánra nem vonatkoztatták, azaz nem automatikusan következett a francia válasz egy balkáni konfliktusra. Maga az antant szerződés pedig azt sem írta elő az angoloknak, hogy a megtámadott Franciaország oldalán háborúba avatkozzanak. Az angol hadüzenet tehát nem feltétlenül következett a szerződésből. A kiváltó ok angol részről az volt, hogy féltek egy esetleges német győzelem következményeitől. Anglia emlékezetében még elevenen éltek a napóleoni háborúk: a hagyományos egyensúlyi politikájuknak megfelelően ezért avatkoztak be, csak most Németország ellenében. A semleges Belgium megtámadása ürügy volt az angol hadba lépésre, ugyanúgy, ahogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolása is ürügy volt a Monarchiának a szerbekkel történő leszámolásra. Gyakorlatilag minden nagyhatalom úgy vélte, hogy itt a kedvező pillanat a világpolitikai konfliktus rendezésére. Biztosak voltak a gyors sikerben, ezzel is indokolható a mindenhol tapasztalható nagyvárosi lelkesedés. Fontos azonban látni, hogy a vidéken élők egyáltalán nem lelkesedtek a háborúért.

MN: És mennyire lelkesedett a Monarchia lakossága? Egyáltalán, mennyire tekintették hazájuknak a soknemzetiségű birodalmat?

BI: Jászi Oszkár a Monarchia felbomlását elemezve is felsorol sok tényezőt, amelyek a fennmaradáshoz hozzájárulhattak volna. Bár a nacionalizmus terjedése és a nemzetállamok kialakulásának történelmi folyamata a soknemzetiségű birodalom ellen hatott hosszú távon, 1914-ben még létezett egy jelentős birodalompártiság, egyfajta képzet a Monarchia-hazáról. A nemzetiségi gondolat jobbára még csak az értelmiség sajátja volt. Egy átlagember számára sok egyéb és ennél fontosabb identitás létezett. A vallás, a szűkebb lakóhely, esetleg a foglalkozás sokszor meghatározóbb volt. Egyáltalán nem volt általános a Monarchia-ellenesség. A probléma éppen az elhúzódó háborúval keletkezett: a tömegek fokozott igénybevételéhez mindenhol felszították a nacionalizmust, ami a térségben erősítette a szétfeszítő erőket. De a Monarchia számára még 1918-ban is kínálkozott esély a túlélésre.

MN: A totális vereség előtt?

BI: A Habsburg Birodalom évszázadokig egyensúlyt képezett az orosz és a német terjeszkedés előtt. Ezért is volt nagyhatalmi, mindenekelőtt brit érdek a fennmaradása, amit 1848-49 is mutatott. Az elhúzódó világháborúban azonban olyannyira meggyengült, hogy már nem volt képes e funkciót ellátni. Ez jól látszott a németekkel szembeni pozíciókban. Németország nélkül a Monarchia képtelen lett volna háborúzni az ellátási gondok közepette. Ám 1918-ban még reálisan felrémlett az angolok és a franciák előtt, hogy a központi hatalmak nyerhetnek. Oroszország 1918 tavaszára kiesett a szövetségi rendszerből, különbékét kötött, az osztrákok nemcsak tartották a déli határukat az olaszokkal szemben, hanem vissza is szorították őket, Szerbia elesett, a németek pedig az összes erőt átcsoportosították egy nagy nyugati offenzívához. Ekkor lett volna kulcsfontosságú, ha a Monarchia ki tud lépni egy különbékével Németország mellől. Voltak is tapogatózások a birodalom tényleges gyengeségével tisztában lévő új uralkodójánál, Károlynál. Több tényező miatt azonban ezek nem váltak igazán komollyá, a birodalom sorsa megpecsételődött.

MN: Az első világháborúval sokak szerint véget ért egy korszak. Ön mennyiben osztja azokat a véleményeket, melyek szerint ez a konfliktus vetett véget a 19. századnak, és lett a 20. század őskatasztrófája?

BI: A Nagy Háborút megelőzően használt "boldog békeidők" kifejezést csak erős megszorításokkal osztom. Ez tipikusan a kor társadalmi elitjének és a középosztálynak a szempontja. Annyiban azonban mindenképpen áll, hogy a második világháború az első nélkül értelmezhetetlen, csak a rosszul megoldott problémákra kívánt más módon megoldást adni az újabb konfliktus. És az is igaz, hogy az első világháború szétrobbantott egy világot, egy eszmeiséget. Az elit által kirobbantott és elhúzódó háború fenntartásához démonizálni kellett az ellenséget és fanatizálni a tömeget, amihez pedig a nacionalizmus lett az eszköz. A világháborúval beköszöntött a tömegek korszaka. Milliók mindennapi élményévé vált a gyilkolás, szegény parasztfiúk tömegei szembesültek azzal például, hogy a mindennapi élelemért nem kell megdolgozni, új viszonyrendszerek alakultak ki, és a tömegnek az elittel szembeni helyzete megváltozott: mellé, majd fölé került, megágyazva így a szélsőséges eszméknek. A társadalom brutalizálódott. A világháború valóban őskatasztrófa volt ebben az értelemben. Elsüllyesztett egy Márai által is megénekelt polgári értékrendet, és a "hosszú 19. század" után elhozta a véres, "rövid 20. századot".

Az interjut adóról röviden:
A 39 éves ifj. Bertényi Iván apja, a neves történész nyomdokain haladva 1999-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtanári szakán, amit 2002-ben egészített ki művészettörténész végzettséggel. 2006-ban doktorált, 2000-2009 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 2009-től pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít. 2013-tól az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként is dolgozik. Fő kutatási területe a 19-20. századi magyarországi politika- és eszmetörténet. Rendszeres szereplője a rádiós és televíziós történelmi ismeretterjesztésnek.

 /FIGYELEM: Ez az Interjut a Magyar Narancs cimű hetilap készitette és jelentette meg 2014-ben! Ez csak utóközlés./

Bernáthy Sándor: "Már csak a zene tartja össze a világot."  (részletek az utolsó interjúból)

Nem készült rólam vagy belőlem vagy nekem vagy magamról katalógus; nem gyűjtöttem össze portfóliót... Nekifogtam már kétszer vagy háromszor, de nincs hozzá türelmem. Mindig valami újabb dolog érdekel, az mindig érdekesebb...

1997-ig vagy 1998-ig a Szigeten én szerveztem a technosátrat Love Barikád néven; akkor még a Karcsiék [Gerendai Károly] beengedtek külső szervezőket is. Volt akkor egy beszélgetésem a Müller Péterrel - akkor még ő volt ott a megmondóember -, azt mondtam neki, hogy nem adok neki 2-3 évet, és minden sátorban elektronikus zene fog szólni. Kismagnóról, nagymagnóról fog kuttyogni, prüttyögni, zakatolni. Nem zenekarok reszelnek gitárral, hajrázással, hörgéssel, alternatív világmegváltással - annak az ideje lejárt. Megmarad még száz évig, de mellette itt van az új dolog. Péter azt mondta, hogy amikor Amszterdamban volt, ő ezen már túlesett, ebből soha semmi nem lesz. És most menj ki a Szigetre és hallgasd meg, mik kuttyognak, kotyognak a kis sátrakban, a nagyszínpadokon, kis színpadokon, menj el a Balaton Soundra, menj el bárhova. Eltelt másfél évtized, és kénytelen engedni az a hihetetlen fundamentalista, Budapestre örökre beragasztott alternatív hülyeség, hogy csak és kizárólag gitárral és dobbal lehet elképzelni a rock and rollt, semmi mással. Most már talán nem olyan szenzáció, de pár évvel ezelőtt a technozene a fekete ördög volt....

"Engem nem érdekel a jövő. A jövő jövője érdekel.” ROBERT DONIGER,1996

"Akit nem döbbent meg a kvantumelmélet, az nem érti.” NIELS BOHR (1927)

“Senki nem érti a kvantumelméletet.” RICHARD FEYNMAN (1967)

"Százhúsz évvel ezelőtt, a 19. század vége felé a világ tudósai büszkén vallották,hogy sikerült pontos képet alkotni a létező világról. Ahogy a fizikus Alastair Rae fogalmazott. ,A 19. század végén úgy tűnt, hogy a létező világegyetemműködését irányító minden lényeges alapelv már ismert.”

Sok tudós valóban úgy gondolta, hogy a fizika tudománya betöltötte hivatását, nagyfelfedezésekre immár nem lehet számítani, csak bizonyos részleteket kell tisztázni, egyszóval az utolsó simítások vannak hátra. Az utolsó évtized vége felé azonban különös  dolgok derültek ki. Röntgen olyan sugarakat fedezett fel, melyek áthatolnak a testen; az akkor még megmagyarázhatatlan sugárzást róla nevezték el. Henri Becquerel két hónappal később véletlenül vette észre, hogy egy urániumérc-darab valami olyat bocsátott ki, ami elhomályosította a fényérzékeny lemezeket. 1897-ben pedig felfedezték az elektront, az elektromosság hordozóját. A fizikusok többségét azonban ez még nem nyugtalanította, úgy vélték, e furcsaságokra majd magyarázatot adnak a meglévő elméletek. Senki nem gondolta volna, hogy szilárdnak hitt világképük öt éven belül sarkaiból fordul ki, merőben új koncepció születik az univerzumról, és olyan merőben új technikai vívmányok lépnek színre, melyek addig elképzelhetetlen módon, gyökeresen átalakítják a mindennapi életet a 20. században.  Ha valaki 1899-ben azt mondta volna egy fizikusnak, hogy száz év múlva,1999-ben az égbolton keringő műholdak mozgó képeket fognak továbbítani a világ minden táján élők otthonába; hogy elképesztő erejű bombák fogják fenyegetni az élővilágot; hogy antibiotikumokkal fogják gyógyítani a fertőző betegségeket, de a betegségek mégis újra felbukkannak; hogy a nőknek szavazati joga lesz, és tablettákat vehetnek be, ha nem akarnak gyereket; hogy a nap minden órájában emberek milliói fognak a levegőbe emelkedni olyan repülőgépeken, melyek pilóta nélkül is képesek fel- és leszállni; hogy óránként 3200 kilométert megtéve lehet majd átszelni az Atlanti-óceánt; hogy ember lép a Holdra; hogy már egyetlen atom is látható lesz a mikroszkóp alatt; hogy az emberek néhány dekás,vezeték nélküli telefonokkal fognak járkálni, és a világ bármely pontjáról hívhatják egymást; vagy hogy e csodák zömének lelke egy levélbélyeg méretű kis eszköz lesz, mely a kvantummechanikának nevezett új tudományág gyakorlati alkalmazásának köszönhető – nos, a fizikus nyilvánvalóan őrültnek tekintette volna az illetőt. Ezen fejlemények döntő többségét 1899-ben nem lehetett előre látni, mivel az általánosan elfogadott tudományos elméletek szerint valamennyi képtelenségnek tünt . Az a néhány vívmány pedig, ami nem tűnt képtelenségnek, mint például a repülőgép, hihetetlen léptékű elterjedésével cáfolt rá minden jóslatra. A repülőgépet el lehetett képzelni, de hogy egyszerre tízezer gép röpköd majd a levegőben, azt már végképp nem. Bátran leszögezhetjük tehát, hogy a 20. század küszöbén még a legtájékozottabb, legzseniálisabb tudósok sem tudták volna elképzelni sem, hogy egyetlen század alatt mind ez megvalósúl. Most, a 21. század elején, furcsa módon hasonló helyzetben vagyunk. A köztiszteletben álló, nagy fizikusok megint úgy vélik, hogy a létező világot sikerült teljes mértékben kiismerniük, és döntő fordulat a fizikában sem az elméletiben, sem a gyakorlatiban- már nem várható. Bár azért a javukra írható, hogy ma már legalább, a múltból okulva e nézetüket nem hangoztatják a nyilvánosság előtt, de azért így gondolják.

Ugyanakkor, ahogy a 19. század végén is mutatkoztak bizonyos előjelek, a20. század utolsó időszaka is kínál útmutatót a jövőhöz. Közülük az egyik legfontosabb az úgynevezett kvantum technológia iránti érdeklődés. Ez a számos területen érvényesülő törekvés olyan új technológia megalkotását célozza, mely az atomon belül zajló folyamatokat hasznosítaná a gyakorlatban, és várhatóan gyökeresen átalakítja majd elképzeléseinket arról,hogy mi lehetséges. A kvantumtechnológia szöges ellentétben áll mindazzal, amit ma józanésszel a világ működéséről gondolunk. Olyan világot sejtet, melyben a számítógépek bekapcsolás nélkül működni kezdenek, és a tárgyakat meg lehet találni anélkül, hogy keresnénk őket. Egyeden molekulából fel lehet építeni egy elképesztően nagy teljesítményű számítógépet. Az információ két pont között, kábel és hálózat nélkül azonnal továbbítható. Távoli tárgyakat mindenféle kapcsolat nélkül meg lehet vizsgálni. A számítógépek másuniverzumokban végzik el számításaikat. A teleportálás hétköznapi és sokoldalúan alkalmazható módszerré válik.

 A kvantum technológiai kutatások az 1990-es években mutatták fel az első eredményeket. 1995-ben közel 13 kilométeres távolságba sikerült eljuttatni ultrabiztos kvantumüzeneteket, ami arra enged következtetni, hogy az eljövendő században kvantuminternet épülhet ki. Los Alamosban a fizikusok olyan lézerfénnyel mérték meg egy emberi hajszál vastagságát, mely ténylegesen nem vetült rá a hajszálra, csak rávetülhetett volna. Ez a tényeknek ellentmondani látszó kísérleti eredmény a közvetlen kapcsolat nélkülidetektálás lehetőségét vetíti előre, amikor úgy találunk meg valamit, hogy nemkeressük.1998-ban pedig sikerült demonstrálni a kvantum teleportálást a világ három laboratóriumában, Innsbruckban, Rómában és a Cal Technél.

A Cal Tech kutatócsoportjának vezetője, Jeff Kimble fizikus azt mondta, hogy a kvantum teleportálás alkalmazható szilárd tárgyakra. – Az egyik entitás kvantumállapota átvihető egy másik entitásba... Úgy gondoljuk, tudjuk, hogyan lehet ezt megvalósítani.

Kimble ugyan még csak nem is célzott rá, hogy esetleg embert is lehetne teleportálni, de nem lepődne meg, ha valaki egy baktériummal megpróbálná.Ezek a logikának és a józan észnek ellentmondó kvantumfurcsaságok eddig nem váltottak ki széles körű érdeklődést, de majd fognak. Egyes becslések szerint a következő évszázad első évtizedeiben a világ fizikusainak többsége a kvantumtechnológia valamely területén fog dolgozni. Ezért nem meglepő, hogy az 1990-es évek közepén több vállalat kezdett kvantumkutatással foglalkozni. A Fujitsu Quantum Devices 1991-ben alakult meg. Az IBM 1993-ban hozta létre kvantum kutató csoportját, Charles Bennett vezetésével. Ugyanígy tett az ATT és más cégek, valamint egyetemek, köztük a Cal Tech, továbbá kormánylétesítmények, mint Los Alamos is. Aztán a kör kibővült egy új-mexikói, ITC nevű kutatóintézettel. A Los Alamostól mindössze egyórányi autóútra lévő ITC már az évtized legelején igen figyelemreméltó lépéseket tett. Azóta kiderült, hogy az ITC volt az első cég, mely 1998-ban először alkalmazta a gyakorlatban a kvantumtechnológiát. Utólag már látható, hogy az ITC sajátos körülmények egybeesésének és nem csekély szerencsének köszönheti vezető szerepét e gyökeresen újtechnológiában. Bár a cég határozottan állítja, hogy felfedezéseik teljesen ártalmatlanok, úgynevezett helyreállító expedíciójuk nagyon is rávilágított a veszélyekre. Ketten meghaltak, egy ember eltűnt, egy pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Az expedícióban részt vett friss diplomás fiatalok szemében mindenesetre ez az új kvantumtechnológia, a 21. század előhírnöke a legkevésbé sem bizonyult ártalmatlannak.

Hát ennyi... mondom nyugi van én sem értem teljesen...